I remember..

méghozzá egészen pontosan emlékszem, hogy 6 évvel ezelőtt, ebben az időpontban (reggel hathúsz), a belvárosi piciny lakásunk zsebkendő-méretű konyhájában álltam és szalámis szendvicset készítettem LK-nak uzsi-ebédre, a munkahelyére. Időnként abbahagytam és lélegeztem egy mélyet, LK ilyenkor menetrendszerűen megjegyezte, hogy akkor Ő inkább itthon marad és nem megy be dolgozni, én meg protestáltam, hogy menjen be bátran, mert nem lesz úgysem semmi, végtére két hete van "úgy sincs semmi" állapot, mér' pont most történne bármi is. Később az akkori virtuális játszóterem (egy fórum) törzstagjainak rajzoltam paint-ben kívánság szerinti képeket, amiben nem a paint a fő nehézség, hanem az érintőpados megoldás.  ( ezeket alkottam anno - ha érdekel valakit) Ekkor már mértem az időt, mert már én is kezdtem gyanakodni... ezt a melegvizes fürdős teszt eredménye is ékesen alátámasztotta: a gyanú jogos! Mindezek ellenére olyan remekül éreztem magam és annyira nem hittem el, hogy be sem akartam menni a kórházba nst-re, mert addigra úgy is abbahagyják a fájások a megtréfálásomat. Amikor sikeresen rábeszéltek a fórumozó kolleginák az indulásra, akkor meg úgy terveztem, majd a hetes busszal elbumlizok a kórházig. ha LK nem esket meg a telefonban, hogy hívok egy taxit, akkor simán bebuszozom. Mert persze LK-t nem engedtem hazajönni értem "feleslegesen"...   Még az összekészített cuccomat sem vittem magammal, nem kívántam potyára cipekedni...   aztán LK rohamléptekkel kellett hogy hazarohanjon a cuccaimért, meg be a kórházba, engem meg már betoloncoltak a barackszínű szobába kétpercesekkel. Amikor LK megérkezett, akkor a szülésznő legnagyobb rémültére eltűntem a szülőszobából, mert egypercesekkel kicsattogtam LK elé a folyosóra...  az események innét kissé felgyorsultak és innentől már nem kellett sok, egy fél óra és megérkezett az elsőszülött Kismacskánk. A Meglepetés baba. Aki elvileg nem is lehetett volna, aki szélvihar és napsütés egyben, életem méze és mivel a méz cefetül ragad, ezért a megnehezítője is olykor, de az enyém, a miénk, a szívem kicsi "lá"-ja. Mert így miákolt, hogy " Lláááááá!"  semmi "oá", vagy "veő", szép tisztán, az "L"-t kissé megnyomva: Ll-áááá :))

Isten éltessen drága kicsi nagy Fülesem :))